Na ez hosszú lesz:) Mint minden új egyetemen természetesen itt is volt beavató hét, ahol az új szereplőgárda megismerheti egymást, lefolytathatnak röhejesen sok sablonbeszélgetést és kaphatnak egy hatalmas emészthetetlen információ bombát.
Első körben egy terembe vezettek minket és adtak egy vaskos mappát, amivel kapcsolatban felhívták a figyelmünket arra, hogy még véletlenül se változtassuk meg a papírok sorrendjét, mert az nem véletlenszerű ám, hanem pont sorban vannak ahogy majd kellenek. Ezen ne múljon. Mivel a Department 3 graduate programot gondoz (Pure Math, Mathematical Statistics, és Applied Mathematics and Scientific Computing) ezért ennek megfelelően az emberek három különböző színű mappa egyikével voltak ellátva és hasonló színű kis névplecsnivel a mellkasra. Mivel az első fél óra ezzel a check-innel telt el (közben lehetett kávézni meg nassolgatni) beindult a szocializáció. Ugyanúgy mint Hollandiában, a szokásos párbeszéd a következőképpen festett:
-Hi, I'm XY
-Hey, I'm ZW, where are you from?
-(Tetszőleges állama az USA-nak vagy külföldi ország)
-Wow, that's so cool! I'm from (ugyanúgy)
-Awesome!
-Where did you go to college?
-In (tetszőleges egyetem)
-Fantastic!
...
Persze az ember a tizedik ilyen után legszívesebben rántottát sütne a homlokán, de sajnos ez így működik. Aztán persze van akikkel lehet folytatni a beszélgetést, csak téma híján néhol elég esetlen. Továbbra sem szeretek óriási tömegben megismerni új embereket. Annyi különbség persze volt Hollandiához képest, hogy ott az én angolom volt az egyik legjobb, itt meg nyilván nem. Ezúton is el kell keserítsek mindenkit. Még a felsőfokú nyelvvizsga+fél év Hollandia is csak egy jó alap az anyanyelvi környezetben való boldoguláshoz és igencsak van hová fejlődnöm.
Ezután betereltek egy terembe ahol volt köszöntés és mindenféle bemutatkozások és kiderült, hogy van itt nálunk egy Norbert Wiener Center, ami harmonikus analízissel foglalkozik, majd a különböző szakterületek képviselői tették tiszteletüket. A képzésünk úgy néz ki, hogy van 10 qualifying exam ebből hármat kell teljesíteni majd a candidacy-hoz. Ezután egy szóbeli vizsgán át kell menni, de ez nem nagy cucc állítólag és meg kell írni a disszertációt. Mindez 5 évre van optimalizálva, mivel itt a diákok rögtön a Bsc után mennek PhDzni (ha azt akarják), de félúton kiszállhatnak egy master-rel. Én azért igyekszem 4 év alatt befejezni:)
Miután ennek vége lett következett egy ebéd (Valójában az ingyen ebédek jelentették a hét legjobb részét, alig kellett kajára költenem:) Sőt, kiderült, hogy van egy olyan egyetemi klub akik kifejezetten olyan nyitott egyetemi rendezvényekre vadásznak, ahol ingyen kaja van, lehet megkeresem majd őket:) )
Ebéd után következett az ombudsman, bocsánat ombudswoman, mivel erre felé ez ám így píszí:) (Használatos még az Ombudsperson) Végül bejött az adóügyi néni 40 percet darálni, kicsit gúnyolódott, hogy az amerikaiak bizony fizetnek adót, kár, hogy nem tudtam meg hogyan. Darált a néni mindenféléről össze-vissza, de hasznos információ gyakorlatilag kinyerhetetlen volt az információ tömegből (később külön felkerestem a nénit, úgy már egész használható volt). Amikor ennek vége lett, letereltek a Rotundába (ami az épület előcsarnoka) mindenféle formokat kitöltögetni. A napot egy BBQ party zárta, ahol jól bekajáltam (hülye vagy, ingyéér?:D), majd amikor oszoltak az emberek akkor hazamentem én is.
Másnap kezdődött az igazi gyötrelem. TA-training. Ilyen méretű trivialitáskollekciót még az életben nem láttam. Megtudtam, hogy készülni kell az órákra, nem szabad elkésni, kommunikálni kell a diákokkal. Törekednem kell az igazságosságra és a kiegyensúlyozottságra, stb,stb, mindezt 2 és fél óra hosszan, és ez még csak az első alkalom volt. Az egyetlen enyhítő körülmény az volt, hogy a csávó aki tartotta (Justin) egész jó fej volt.
Jött volna a Nők a matematikában diszkusszió, de ennyit még az ingyen kaja sem ér, úgyhogy elmentünk pénzért ebédelni.
Következett egy pár hasznos tipp idősebb graduate studentektől, majd jött a mélypont. Már Justin is figyelmeztetett rá, ha úgy érezzük, hogy a matematikusok furák, nézzük csak meg a könyvtárosokat. A valóság minden várakozást alulmúlt, 50 percen át magyarázták, hogy hogy kell megnyomni különböző helyeken a search buttont, ekkor jöttem rá miért is nem tartanak tantermekben késeket. Ezután a további TA training már-már szinte megváltás volt:)
Este Dinner in DC volt a program egy karibi kajáldába mentünk az U streeten. A U streetről azt kell tudni, hogy DC vigalmi negyedének lényeges része, tele van bárokkal és éttermekkel. Hihetetlen milyen országokban tudnak főzni az emberek. Még etióp éttermet is láttam, a perui kaját pedig gyorsétterem formájában árulják. Vacsi után páran elbaktattunk egy hangulatos bárba, ahol elmagyarázták nekem, hogy nem humorműsort néztem előző nap, hanem tényleg van egy Tea Party, akik konzervatívabbak a republikánusoknál és az állami szociális rendszer teljes leépítését követelik majd adócsökkentést. Kicsit meg is szorongatták a republikánusokat az előválasztásokon, paradox módon az egyik szellemi vezérük maga Sarah Palin, aki egyébként hivatalosan republikánus.
A szerdai napközbeni programokra (természetesen TA-training) nem szívesen emlékszem, délután-este viszont a szocializáló programként egy akadálypályára vittek minket. Itt először négy csoportra osztva kellett versenyeznünk egymással, egy ládából kellett minél több plüssjátékot a saját hullahopp-karikánkba tenni egységnyi idő alatt és lehetett lopni a többiektől. Mókamiki nemde?:) Egyébként ez egész jó volt, de utána 20 percet azzal töltöttünk, hogy megbeszéltük, hogy kiben milyen érzések merültek fel játék közben és hogy ez mit jelent a graduate student életünkre nézve.... Na ezt nem tudom mikorra fogom megszokni... Még jött egy másik játék majd felmászhattunk az akadálypályára, elvileg készültek róla képek, majd iderakom ha elküldik. Van egy srác aki szerintem naponta ezer képet csinált, de eddig nem jelentkezett velük.
Csütörtökön a műsor természetesen egész napos TA training volt megfűszerezve egy csipetnyi sexual harassment prevention-nel. Nem követek el nagy hibát ha azt mondom egy szexuális zaklatás panda tartotta. A nő egész egyszerűen csak felolvasott egy 10 oldalas összeállítást (amit meg is kaptunk). Kiderült, hogy egyszer őt is szexuálisan zaklatták, amikor egy irodában dolgozott egy pasassal, aki egyszer mögé osont, masszírozta a nyakát majd elmondta milyen egyszerűen törhetné el a nyakát. Ugye ki mit ért szexuális alatt...
Végül példa sztorikat olvastunk, az egyikben azt hiszem Natalie csalódott a professzorában amikor az házhoz hívta és még borral is meg merte kínálni, a másikban Marcus félt, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy professzora vélt homoszexuális közeledését visszautasította.
Kiderült, hogy ki mit fog tanítani és csodák csodája dolgozatjavítást kaptam (gondolom nem akartak dadogóst a tanterembe) amivel én tökéletesen elégedett vagyok, ez veszi el a legkevesebb időt az ember életéből (legalábbis remélem).
Péntek reggel hálaégnek véget ért a TA-training a próbatanítással, ez egyébként a két értelmes TA-training session egyike. Immunizáltattam magam az egyetemi egészségközpontban (nem mint az egy szem BME doki az biztos) majd a graduate department orientation-ra voltam hivatalos. A graduate hallgatók amerikában teljesen külön állatfaj így az ő ügyeiket egy külön department intézi tudományterülettől függetlenül (ugyanúgy, ahogy a shuttle bus-okat is a department of transportation kezeli) ez utóbbi az ő szervezésük volt. Sajnos voltam olyan hülye, hogy bementem az introduction session-re, ahol a dékán mindenféle biológiai nonszenszeket hordott össze mint, hogy az egyetem az egy nagy agy, amire nekem ki kéne nyitni a saját agyamat és befogadjam. Hagyjon már, az én agyam fogadjon be egy egész egyetemet, hát hülye ez?? Ezután végzős diákok vonultak a színpadra biztató dolgokat mondani, például, hogy graduate studentnek lenni olyan mintha elvonulnánk évekre egy barlangba vagy, hogy a külvilág úgysem érti meg, hogy milyen ez. Hát halljátok, ha az agyam egy másik agyat fogad éppen be az tényleg nehezen értelmezhető kívülről. Aztán persze ők is feltalálták a hideg vizet pár túlélési technika képében. Ilyen például, hogy törődjünk magunkkal, beszéljünk a barátainkkal illetve sportoljunk.
Miután az ausztrál Oliverrel ezt végigültük (aki egyébként még egy kicsit pösze is, de jelentem két nap után rájöttem, hogy ő is angolul beszél és már értem is!) észrevettük a kiosztott papírok egyikén, hogy $2,50-ért lehet óránként billiárdozni, így gyorsan arrafelé vettük az irányt a hivatalos programban szereplő "rókavadászat" helyett (angolul scavenger hunt, nem találtam jobb magyar szót rá, várom a tippeket), pedig akár biciklit is nyerhettünk volna. Ezután következett a hét legnagyobb poénja a speed friending (meglepő, de tényleg jópofa volt). Ugyanúgy ahogy a villámrandinál, van 5 perced beszélgetni az asztal másik oldalán ülő idegennel aztán mindenki csúszik eggyel. Így ismertem meg egy magyar származású srácot, aki annyit tudott magyarul a szüleitől(!), hogy "lófasz a seggedbe". Érdekes ki mit őriz meg a kulturális hagyatékából:D
Aztán végre hazamentem és aludtam...:)
2010. augusztus 29., vasárnap
2010. augusztus 28., szombat
Lakótársak
Természetesen sokan kérdeztétek, hogy milyenek a lakótársak. Túl sokat nem tudok írni, mert egyenlőre átmeneti korszakát éli a ház, de azért ami akad azt megosztom.
Akivel először találkoztam az Patrick, ő azóta kiköltözött, az átmeneti szobámban lakott. Vele az érkezésem másnapján találkoztam, láthatóan nem rázta meg, hogy valaki alszik a kanapén. Megkérdeztem tőle merre van itt egy pláza (ahol laptoptöltőt vegyek ugye...) azt mondta: that way! Mint azóta kiderül arra sok minden van, pláza az nincs. A szerencsém az volt, hogy éhes voltam és azért a biztonság kedvéért a boltban is megkérdeztem, hogy merre az arra. Mivel Patrick látta, hogy abszolút gyalog vagyok, adott nekem egy rollert, mondván, hogy neki nem kell ha elmegy. Ezt speciel megértem, mivel a roller kormánya nem csak ferde, hanem még be is esik a csövébe ha ránehezedsz. Állítólag rá lehet érezni, de nekem nem volt kedvem a tanulópénzt felnyalni a Road Island Ave aszfaltjáról így maradtam inkább a jó öreg lábaimnál, a roller meg rátalált a belső békéjére a gardrób legfelső polcán porfogóként. Patricknek lehet egy trópusi gyík a felmenői között, mivel ablakot azt sose nyitott (a többiek szerint) a házi "légkondi" nyílását pedig eltorlaszolta amennyire csak tudta, így volt is klíma a szobában.
A következő kiköltözőnk Alex Rostovstev, akire magamban csak Rostos-ként hivatkoztam. Ő szerintem vámpír lehet, mert naplemente előtt csak akkor láttam amikor költözött, illetve amikor elázott a pince. Elvileg ő volt a házban a technikai góré, most nem nagyon tudjuk melyik kábel mire való. Egyébként rendes srácnak tűnt, csak megvolt a crazy russian beütése.
Az utolsó múlt idejű lakótárs Katie, akit sokat nem láttam, viszont ő volt az aki eljött az IKEA-ba segíteni, ami ugye elZsoltizódott és adott nekem egy TV-t meg egy TV állványt amikor elment. Mert neki nem kell. Igaz, hogy fogalmam sincs, hogyan kéne adást csiholni belőle, de egyszer majd csak rájövök.
Nézzük a permanens arcokat. A legrégebbi lakó Josh, 5ödéves PhD-s, ő tartja a kapcsolatot a landlord-dal és ő az akivel leleveleztem az ideköltözésem is. Rendes arcnak tűnik, de alig van itthon, másodállásban a matematika mellé zenél. Ő a helyi Kóci, múlt szombaton mi is elmentünk a koncertjére, szerintem nagyon jó volt. Ugyan én nem vagyok rajta a képeken, de a hangulat érződik:
http://www.facebook.com/#!/photo.php?pid=31609093&fbid=1581598780924&id=1264339165
Igaz ehhez el kellett metrózni egész Arlingtonig (Virginia), de megérte.
UPDATE: Valóban, mégis rajta vagyok a képen:)
Akivel a legtöbbet beszélgettem eddig az Brett Pennsylvania-ból. Vele hajnal négykor találkoztam amikor tök normálisan és szárazon hazajött, majd elment közben rákapcsolta a villanyt a kanapén békésen szundító hobóra (én). Azóta magyarázott nekem a baseball szabályairól, illetve nem érti miért utálom Hannah Montana-t és a Disney Channelt. A baseballal kapcsolatban továbbra sem kerültem közelebb ahhoz, hogy miért jó, lehet nem véletlenül mondják, hogy ehhez amerikainak kell születni.
Hátra van még két lány, Bethany és Amy akik még nem költöztek be. Bethany 35 éves, gyanítom nem suliba jár, találkoztam vele a koncerten, kedvesnek tűnt. Aztán egyik nap írt egy emailt, hogy majd csak később költözik be, de pár cuccát bepakolná a szobájába, itthon leszünk-e. Válaszoltam, hogy én nem, de Brett talán igen. A cuccai estére be is kerültek a szobába, a bibi csak az, hogy Brett sem volt itthon, így valószínűleg a festő engedte be... Barátságosak ezek a mexikóiak nem mondom. Írnék Amyről is, de nincs mit, mert még színét se láttam. Lehet nem is létezik és ő egy kamuémi?
Akivel először találkoztam az Patrick, ő azóta kiköltözött, az átmeneti szobámban lakott. Vele az érkezésem másnapján találkoztam, láthatóan nem rázta meg, hogy valaki alszik a kanapén. Megkérdeztem tőle merre van itt egy pláza (ahol laptoptöltőt vegyek ugye...) azt mondta: that way! Mint azóta kiderül arra sok minden van, pláza az nincs. A szerencsém az volt, hogy éhes voltam és azért a biztonság kedvéért a boltban is megkérdeztem, hogy merre az arra. Mivel Patrick látta, hogy abszolút gyalog vagyok, adott nekem egy rollert, mondván, hogy neki nem kell ha elmegy. Ezt speciel megértem, mivel a roller kormánya nem csak ferde, hanem még be is esik a csövébe ha ránehezedsz. Állítólag rá lehet érezni, de nekem nem volt kedvem a tanulópénzt felnyalni a Road Island Ave aszfaltjáról így maradtam inkább a jó öreg lábaimnál, a roller meg rátalált a belső békéjére a gardrób legfelső polcán porfogóként. Patricknek lehet egy trópusi gyík a felmenői között, mivel ablakot azt sose nyitott (a többiek szerint) a házi "légkondi" nyílását pedig eltorlaszolta amennyire csak tudta, így volt is klíma a szobában.
A következő kiköltözőnk Alex Rostovstev, akire magamban csak Rostos-ként hivatkoztam. Ő szerintem vámpír lehet, mert naplemente előtt csak akkor láttam amikor költözött, illetve amikor elázott a pince. Elvileg ő volt a házban a technikai góré, most nem nagyon tudjuk melyik kábel mire való. Egyébként rendes srácnak tűnt, csak megvolt a crazy russian beütése.
Az utolsó múlt idejű lakótárs Katie, akit sokat nem láttam, viszont ő volt az aki eljött az IKEA-ba segíteni, ami ugye elZsoltizódott és adott nekem egy TV-t meg egy TV állványt amikor elment. Mert neki nem kell. Igaz, hogy fogalmam sincs, hogyan kéne adást csiholni belőle, de egyszer majd csak rájövök.
Nézzük a permanens arcokat. A legrégebbi lakó Josh, 5ödéves PhD-s, ő tartja a kapcsolatot a landlord-dal és ő az akivel leleveleztem az ideköltözésem is. Rendes arcnak tűnik, de alig van itthon, másodállásban a matematika mellé zenél. Ő a helyi Kóci, múlt szombaton mi is elmentünk a koncertjére, szerintem nagyon jó volt. Ugyan én nem vagyok rajta a képeken, de a hangulat érződik:
http://www.facebook.com/#!/photo.php?pid=31609093&fbid=1581598780924&id=1264339165
Igaz ehhez el kellett metrózni egész Arlingtonig (Virginia), de megérte.
UPDATE: Valóban, mégis rajta vagyok a képen:)
Akivel a legtöbbet beszélgettem eddig az Brett Pennsylvania-ból. Vele hajnal négykor találkoztam amikor tök normálisan és szárazon hazajött, majd elment közben rákapcsolta a villanyt a kanapén békésen szundító hobóra (én). Azóta magyarázott nekem a baseball szabályairól, illetve nem érti miért utálom Hannah Montana-t és a Disney Channelt. A baseballal kapcsolatban továbbra sem kerültem közelebb ahhoz, hogy miért jó, lehet nem véletlenül mondják, hogy ehhez amerikainak kell születni.
Hátra van még két lány, Bethany és Amy akik még nem költöztek be. Bethany 35 éves, gyanítom nem suliba jár, találkoztam vele a koncerten, kedvesnek tűnt. Aztán egyik nap írt egy emailt, hogy majd csak később költözik be, de pár cuccát bepakolná a szobájába, itthon leszünk-e. Válaszoltam, hogy én nem, de Brett talán igen. A cuccai estére be is kerültek a szobába, a bibi csak az, hogy Brett sem volt itthon, így valószínűleg a festő engedte be... Barátságosak ezek a mexikóiak nem mondom. Írnék Amyről is, de nincs mit, mert még színét se láttam. Lehet nem is létezik és ő egy kamuémi?
2010. augusztus 22., vasárnap
Az első pár nap returns
Az első hét további részében további ügyeket intéztem. Először is nyitottam egy bankszámlát a világhírű Chevy Chase banknál, amivel kapcsolatban azóta is próbálom győzködni magam, hogy nem a színészről nevezték el. Ebben a harcomban az a két tény van a segítségemre, hogy 1. Van egy Chevy Chase nevű város Marylandben, 2. Van egy középkori angol ballada (http://en.wikipedia.org/wiki/Ballad_of_Chevy_Chase) ezzel a címmel. Persze azt továbbra sem tudom, hogy miért neveznének el ezekről egy pénzintézetet, ennyi erővel legközelebb megyek a Beowulf bankhoz:) Mint kiderült azonban, ez a kérdés már okafogyott, mivel a bankot felvásárolta a Capital One, úgyhogy hiába kaptam meg tegnapelőtt a bankkártyámat, szeptemberben majd küldenek egy újat, éljen a takarékosság. Viszont legalább nincs se számlavezetési díj, se ATM felvételi díj (persze csak az ő automatáikból), sőt még csekkeket is ingyen írhatok, ezt megerősítendő kaptam egy pólót:
Kacagós mi?
Azután szereztem amerikai telefonszámot is. Érdekesség, ha nem pofátlanság, hogy itt bizony azért is fizetni kell ha téged hívnak. Mivel egyenlőre nem tobzódom az itteni bro-kban, ezért úgy döntöttem, hogy egy havi 15$-os prepaid csomag jó lesz nekem. Ez valahogy úgy működik mint otthon a Domino, csak havonta is pénzbe kerül és erre töltesz rá még a beszédért zsét, a texting ingyenes. Ha korlátlan beszédet is akarsz akkor az havi 50$ lenne, kíváncsi vagyok jól döntöttem-e, szerintem egyenlőre igen. Mindehhez persze csomagban jár egy kis ostoba, de annál szeretetreméltóbb Samsung telefon, ami valóban nem sok mindent tud, de azt nagyon.
Kiderült azt is, hogy a tömegközlekedés valóban olyan drága mint amilyennek elsőre tűnt. (Mint később megtudtam a Washington Metropolitan Area Transit Authority, ejtsd: BKV, a legdrágább az egész USA-ban). Nincs bérlet! Képzeljétek el, hogy Pesten minden egyes útért, legyen az akár egyetlen megálló, vonaljegyet kéne venni. Na ez itt pont olyan, még az ár is kábé stimmel. A metrón ráadásul másfél óránként változik az árszabás, de legalább ott távolságarányosan fizetsz, nem úgy mint a buszokon, igaz többet. Ez utóbbiak ráadásul iszonyat ritkán járnak, a távolságok pedig itt gyalog óriásiak. Az első szupermarket (itt: grocery store) fél óra séta legalább, az egyetem az egy háromnegyed óra. Érik a biciklivásárlás, de majd csak szeptemberben ha már az egyetem teletömött elég pénzzel. Szerencsére év közben lesz University Shuttle Bus is ami diákkal ingyenes és elég sok helyre elvisz (nyáron is van, de kábé két és fél óránként jár úgyhogy nem túl hasznos). A buszokról még annyit, hogy nézegettem, hogy kéne jeleznem leszállási szándékom, amikor egyszer csak rájöttem, hogy itt nem valami helyi hóbort az ablak mellett futó sárga kábel cibálása hanem tényleg attól gyullad ki a "stop requested" felirat, amit egy selymes női hang még be is mond ilyenkor, hogy mindenki észrevegye. Hogy az egyetem mennyire van messze? Gyalog 45 perc, Bicikli 20, Busz 10, kocsival 5.
Végül a bútorvásárlás került terítékre. Ennek érdekében háromszor vándoroltam el az IKEA-ba, ez először elég sokáig tartott, mivel az amcsik általában úgy tervezik az utakat, hogy áááá úgyis mindenkinek van kocsija. Ennek következtében körülbelül fél órát keresgéltem, hogy hol szelhetném át a lábaimnál tobzódó 2x3 sávos autópályát amíg végül találtam egy lehetőséget, igaz ott se volt kiépített gyalogút vagy zebra, de legalább emeletes kereszteződés volt a US 1-nal, és ott át tudtam surranni. Ekkor még csak pár fogast vettem, másodszorra kitaláltam, hogy mik legyenek a bútorok és harmadszorra meg is vettem őket. Persze ez se ment ám simán, há Zsolt vagyok vagy mi a frász, ugyanis az első nap volt egy kis mizériám az OTP-vel, ezért levettem a napi limitemet 50 ropira. Aztán totál elfelejtettem, egészen addig amíg egy ággyal egy asztallal egy székkel és egy könyvespolccal a hátamon tökönrúgós jelleggel nem emlékeztetett rá a "not approved" felirat a bankkártya leolvasón. Nosza telefon haza, anyúúúúú csinálj valamiiiit! Így aztán végül is sikerült otthon felemelni a limitet és diadalittasan kivonulhattam a pénztártól egyenest a home delivery-hez, mert a truck-tulajdonos ideiglenes lakótársam - aki beleegyezett, hogy eljön értem és hazavisz - megunta a Present Continuousban előadott epic failt és exkuzálva magát elment. Így maradt a 70$-os házhoz szállítás, de persze rohanjak haza mert azonnal viszik és ha nem vagyok otthon akkor redelivery fee van másnap, úgyhogy iszkiri. Rövidtávú nyitott pályás buszozásban világrekordot felállítva hazaértem és egy 10 percre rá egy borzasztó izzadt nagydarab csokibá hozta is a dobozokat.
Miután ma Alex kiköltözött a szobámból (Alexről majd máskor) ezért neki is álltam átköltözni az ideiglenes szobámból lezárván a post-kanapé korszakot. Mentioning ideiglenes szoba:
Illetve csak kezdtem volna azt a szerelést, mivel olyan dzsuva volt, hogy jó négy órán át csak takarítottam. Egy előtte utána képek itt alant:
Azt, hogy honnét lett tévém majd a következő adásból megtudhatjátok, egyenlőre úgysincs bevezetve a TV a szobába, úgyhogy nem megyek vele sokra. Ez persze még nem a végleges layout, minimum egy szőnyeg befigyel még erre a ritka rusnya parkettára, illetve ki fogom hajítani ezt a szekrényt:
és lecserélem valami csávós IKEA-s Lökljund izére. A fenti képeken látható ablakot meg nem lehet kinyitni, úgyhogy oda meg majd esélyes egy mexikói szakértő érkezése.
Közben találkoztam a leendő professzorommal Dr. Dolgopyattal is, aki nagyon kedves volt bár a beszédét továbbra is nehezen értem. Beszélgettünk egy órát, kérte meséljem el a cikkeimet és majd küldjem el neki őket. A végén mondta, hogy ebédeljünk, de nekem sajnos éppen a fent említett jelenésem volt az IKEA-ban, úgyhogy sajnos nem jött össze. Ő egyébként 10 hónapig Torontóban lesz, de két havonta hazajön, illetve meghívott engem is oda valamikor január táján.
Aztán voltam még bárban sörözni Ariellel, ahol többek közt amifoci hírcsatorna is ment a TV-ben és a mellettünk ülő csávó oldalba bökött egy hírnél, hogy ez milyen felháborító én meg a békesség kedvéért mérgelődve egyetértettem. Kicsit beszélgettünk vele, és ez már a második arra utaló empirikus evidencia volt, hogy ha elkezdesz egy amcsival beszélgetni, abból Vietnám és Irak sose marad ki.
Végül a hét szociális csúcseseménye a lakótársam, Josh blues koncertje volt tegnap Arligtonban, de erről is majd legközelebb.
Azután szereztem amerikai telefonszámot is. Érdekesség, ha nem pofátlanság, hogy itt bizony azért is fizetni kell ha téged hívnak. Mivel egyenlőre nem tobzódom az itteni bro-kban, ezért úgy döntöttem, hogy egy havi 15$-os prepaid csomag jó lesz nekem. Ez valahogy úgy működik mint otthon a Domino, csak havonta is pénzbe kerül és erre töltesz rá még a beszédért zsét, a texting ingyenes. Ha korlátlan beszédet is akarsz akkor az havi 50$ lenne, kíváncsi vagyok jól döntöttem-e, szerintem egyenlőre igen. Mindehhez persze csomagban jár egy kis ostoba, de annál szeretetreméltóbb Samsung telefon, ami valóban nem sok mindent tud, de azt nagyon.
Kiderült azt is, hogy a tömegközlekedés valóban olyan drága mint amilyennek elsőre tűnt. (Mint később megtudtam a Washington Metropolitan Area Transit Authority, ejtsd: BKV, a legdrágább az egész USA-ban). Nincs bérlet! Képzeljétek el, hogy Pesten minden egyes útért, legyen az akár egyetlen megálló, vonaljegyet kéne venni. Na ez itt pont olyan, még az ár is kábé stimmel. A metrón ráadásul másfél óránként változik az árszabás, de legalább ott távolságarányosan fizetsz, nem úgy mint a buszokon, igaz többet. Ez utóbbiak ráadásul iszonyat ritkán járnak, a távolságok pedig itt gyalog óriásiak. Az első szupermarket (itt: grocery store) fél óra séta legalább, az egyetem az egy háromnegyed óra. Érik a biciklivásárlás, de majd csak szeptemberben ha már az egyetem teletömött elég pénzzel. Szerencsére év közben lesz University Shuttle Bus is ami diákkal ingyenes és elég sok helyre elvisz (nyáron is van, de kábé két és fél óránként jár úgyhogy nem túl hasznos). A buszokról még annyit, hogy nézegettem, hogy kéne jeleznem leszállási szándékom, amikor egyszer csak rájöttem, hogy itt nem valami helyi hóbort az ablak mellett futó sárga kábel cibálása hanem tényleg attól gyullad ki a "stop requested" felirat, amit egy selymes női hang még be is mond ilyenkor, hogy mindenki észrevegye. Hogy az egyetem mennyire van messze? Gyalog 45 perc, Bicikli 20, Busz 10, kocsival 5.
Végül a bútorvásárlás került terítékre. Ennek érdekében háromszor vándoroltam el az IKEA-ba, ez először elég sokáig tartott, mivel az amcsik általában úgy tervezik az utakat, hogy áááá úgyis mindenkinek van kocsija. Ennek következtében körülbelül fél órát keresgéltem, hogy hol szelhetném át a lábaimnál tobzódó 2x3 sávos autópályát amíg végül találtam egy lehetőséget, igaz ott se volt kiépített gyalogút vagy zebra, de legalább emeletes kereszteződés volt a US 1-nal, és ott át tudtam surranni. Ekkor még csak pár fogast vettem, másodszorra kitaláltam, hogy mik legyenek a bútorok és harmadszorra meg is vettem őket. Persze ez se ment ám simán, há Zsolt vagyok vagy mi a frász, ugyanis az első nap volt egy kis mizériám az OTP-vel, ezért levettem a napi limitemet 50 ropira. Aztán totál elfelejtettem, egészen addig amíg egy ággyal egy asztallal egy székkel és egy könyvespolccal a hátamon tökönrúgós jelleggel nem emlékeztetett rá a "not approved" felirat a bankkártya leolvasón. Nosza telefon haza, anyúúúúú csinálj valamiiiit! Így aztán végül is sikerült otthon felemelni a limitet és diadalittasan kivonulhattam a pénztártól egyenest a home delivery-hez, mert a truck-tulajdonos ideiglenes lakótársam - aki beleegyezett, hogy eljön értem és hazavisz - megunta a Present Continuousban előadott epic failt és exkuzálva magát elment. Így maradt a 70$-os házhoz szállítás, de persze rohanjak haza mert azonnal viszik és ha nem vagyok otthon akkor redelivery fee van másnap, úgyhogy iszkiri. Rövidtávú nyitott pályás buszozásban világrekordot felállítva hazaértem és egy 10 percre rá egy borzasztó izzadt nagydarab csokibá hozta is a dobozokat.
Miután ma Alex kiköltözött a szobámból (Alexről majd máskor) ezért neki is álltam átköltözni az ideiglenes szobámból lezárván a post-kanapé korszakot. Mentioning ideiglenes szoba:
Illetve csak kezdtem volna azt a szerelést, mivel olyan dzsuva volt, hogy jó négy órán át csak takarítottam. Egy előtte utána képek itt alant:
Azt, hogy honnét lett tévém majd a következő adásból megtudhatjátok, egyenlőre úgysincs bevezetve a TV a szobába, úgyhogy nem megyek vele sokra. Ez persze még nem a végleges layout, minimum egy szőnyeg befigyel még erre a ritka rusnya parkettára, illetve ki fogom hajítani ezt a szekrényt:
és lecserélem valami csávós IKEA-s Lökljund izére. A fenti képeken látható ablakot meg nem lehet kinyitni, úgyhogy oda meg majd esélyes egy mexikói szakértő érkezése.
Közben találkoztam a leendő professzorommal Dr. Dolgopyattal is, aki nagyon kedves volt bár a beszédét továbbra is nehezen értem. Beszélgettünk egy órát, kérte meséljem el a cikkeimet és majd küldjem el neki őket. A végén mondta, hogy ebédeljünk, de nekem sajnos éppen a fent említett jelenésem volt az IKEA-ban, úgyhogy sajnos nem jött össze. Ő egyébként 10 hónapig Torontóban lesz, de két havonta hazajön, illetve meghívott engem is oda valamikor január táján.
Aztán voltam még bárban sörözni Ariellel, ahol többek közt amifoci hírcsatorna is ment a TV-ben és a mellettünk ülő csávó oldalba bökött egy hírnél, hogy ez milyen felháborító én meg a békesség kedvéért mérgelődve egyetértettem. Kicsit beszélgettünk vele, és ez már a második arra utaló empirikus evidencia volt, hogy ha elkezdesz egy amcsival beszélgetni, abból Vietnám és Irak sose marad ki.
Végül a hét szociális csúcseseménye a lakótársam, Josh blues koncertje volt tegnap Arligtonban, de erről is majd legközelebb.
2010. augusztus 21., szombat
Az első pár nap
Na tehát kanapé. Íme a csoda, amely az első két éjszaka fekhelyemül szolgált:
El kell mondjam, sokkal kényelmesebb mint elsőre látszik, sőt amikor rajta fekszel még csak nézned sem kell, a panoráma helyette így fest:
Végül is nem panaszkodom. Vájt szeműek kedvéért mondom, fogalmam sincs miért van itt macskacucc, én egy darabot se láttam, lehet már régen megették, amilyen messze van a bolt. Jut eszembe, így néz ki a ház kívülről:
Az első nap a felfedezés jegyében telt. Felfedeztem, hogy az előző posztban említett laptoptöltőm fele eltűnt, így elindultam újat venni. Felfedeztem, hogy ha 5 perce állt el az eső és úgy tűnik már nem lesz baj, akkor az hazugság, így vettem meg az első amerikai esernyőmet. Felfedeztem, hogy az első bolt ahol esernyőt lehet kapni rohadt messze van, így álltam be az első amerikai buszmegállómba várni (na persze fedele nem volt) az első amerikai buszom. Felfedeztem továbbá, hogy hétvégén óránként jár a busz és erre bizony fél óra várakozás nem nagyon elég. Aztán végül kipipáltam a töltő dolgot és még adaptert is vettem az amerikai aljzat és az európai bedugóim közé. Délután megismerkedtem az első itteni brommal, Ariel a neve, de nincs köze a kis hableányhoz. Rövid tanakodás után bementünk DC-be sétafikálni meg kajálni, de nem vittem magammal gépet úgyhogy DC-s képek majd a jövőhéten:)
Másnap elintéztem egy csomó aprócseprő hivatalos ügyet az egyetemen. A campus óriási és minden vörös téglából épült, még az az épület is amiben egy amerikai focipálya van. Egy jelképes kerítéssel körbe van kerítve az egész pl. itt jobra
A matek épület (ami itt nem H hanem Glenn Martin Institute of Technology)
és a helyi KTH, amely a Mitchell Building névre hallgat:
Másnap International Teaching Asisstant English Evaluation volt, gyakorlatilag egy rövid beszélgetés, de persze az eredményeket csak másnap 8:30kor lehetett kifüggeszteni, úgyhogy mehettem be megint reggel. Eredetileg nem szerepelt a nevem a listán az exemptek (mármint a vizsga további része alól) között, így 25 kínaival egyetemben szomorúan baktattam be a vizsga további részéhez való eligazításra. Szerencsére aztán egy 20 perc után egy kedves hölgy akivel már korábban emaileztem kiemelt a tömegből és elvitt beszélgetni. Elnézést kért, de meg kellett kérdezniük a Math Departmentet, hogy dadogósan is jó leszek-e mert az angolommal amúgy semmi baj, ők pedig azt válaszolták, hogy igen. Aztán elmesélte, hogy egy pár évvel ezelőttig Szegeden éltek a családjával, ő pedig tanított angol irodalmat és történelmet az egyetemen. Elmondta, hogy nagyon imádták és ha nem akarták volna mindenképp amerikai iskolába íratni a gyerekeiket akkor még mindig ott lennének. Aztán megmutatta, hogy a délmagyar.hu a kezdőlapja, amiből kifolyólag hatalmas szókincsre tett szert közlekedési balesetekkel kapcsolatban.
Ezen a vizsgán ismerkedtem meg pár Computer Science-essel köztük Ioana-val a román lánnyal, akivel Trianonos vicceket meséltünk egymásnak persze a román verziókban nem ők a hülyék... Illetve megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy az Isten fenjen meg, mert ezt az egyetlen káromkodást tudja magyarul. Megmondtam neki, hogy ennél csúnyábbat ne is tanuljon aztán lefordítottam neki jobb híján God slice you-nak, mert a jelentését persze már nem tudta.
Folyt.köv.
Az első nap a felfedezés jegyében telt. Felfedeztem, hogy az előző posztban említett laptoptöltőm fele eltűnt, így elindultam újat venni. Felfedeztem, hogy ha 5 perce állt el az eső és úgy tűnik már nem lesz baj, akkor az hazugság, így vettem meg az első amerikai esernyőmet. Felfedeztem, hogy az első bolt ahol esernyőt lehet kapni rohadt messze van, így álltam be az első amerikai buszmegállómba várni (na persze fedele nem volt) az első amerikai buszom. Felfedeztem továbbá, hogy hétvégén óránként jár a busz és erre bizony fél óra várakozás nem nagyon elég. Aztán végül kipipáltam a töltő dolgot és még adaptert is vettem az amerikai aljzat és az európai bedugóim közé. Délután megismerkedtem az első itteni brommal, Ariel a neve, de nincs köze a kis hableányhoz. Rövid tanakodás után bementünk DC-be sétafikálni meg kajálni, de nem vittem magammal gépet úgyhogy DC-s képek majd a jövőhéten:)
Másnap elintéztem egy csomó aprócseprő hivatalos ügyet az egyetemen. A campus óriási és minden vörös téglából épült, még az az épület is amiben egy amerikai focipálya van. Egy jelképes kerítéssel körbe van kerítve az egész pl. itt jobra
A matek épület (ami itt nem H hanem Glenn Martin Institute of Technology)
és a helyi KTH, amely a Mitchell Building névre hallgat:
Ezen a vizsgán ismerkedtem meg pár Computer Science-essel köztük Ioana-val a román lánnyal, akivel Trianonos vicceket meséltünk egymásnak persze a román verziókban nem ők a hülyék... Illetve megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy az Isten fenjen meg, mert ezt az egyetlen káromkodást tudja magyarul. Megmondtam neki, hogy ennél csúnyábbat ne is tanuljon aztán lefordítottam neki jobb híján God slice you-nak, mert a jelentését persze már nem tudta.
Folyt.köv.
2010. augusztus 18., szerda
Az út
Na ez nem volt egy leányálom. Hála égnek a becsekkolásnál a csávó hajlandó volt szemet hunyni a hét kilós súlyfeleslegem fölött (na nem rajtam, hanem a bőröndben), úgyhogy ezúttal megúsztam súlyfelár nélkül, pedig a kézitáskám is lehetett vagy 7-8 legalább. Azt is megtudtam, hogy egy fotóstáskát még fel lehet vinni a kézipoggyász mellé, így bár megtudtam kábé milyen lehet karácsonyfának lenni (hatalmas respect, sose szidok többet karácsonyfát) sikeresen feljutottam a gépre. Igaz a siker csak részleges mivel az övemet elfelejtettem visszavenni a fémdetektor után és a Csabáéktól kapott digitális képkeret is kiesett a táskámból (nyugiii, apu megy érte 20án) de a pajorizáció befejeztével legalább ott ültem a gépen. Szokásos fél óra késés után szokásos 2 óra 40 perc, elkezdtem olvasni a hugitól kapott könyvet (Virágot Algernonnak) és eléggé belefelejtkeztem, úgyhogy pillanatok alatt a Heathrow-n találtam magam. Londonban persze újabb testüregmotozás - ezúttal a laptoptöltőm alsó része esett áldozatul - utána pedig az 5ös terminálon belül(!) vonat a B kapukhoz. Mivel éhes voltam itt büféztem egyet, amit csak azért írok le mert két féle ára volt mindennek, egy beülős meg egy fél fonttal olcsóbb nembeülős. Ez utóbbit csak azért nem értem, mert három méterre a helytől már kényelmes padok vannak kicsi asztalrésszel, úgyhogy a beülős nem egy nagy plusz. Miközben elmajszoltam a szendót kipróbáltam a fényképezőgépet ha már úgyis húzza a vállamat.
Persze választhattam volna valami szebb szcénát is (például a képtől kicsit balra tomboló hatalmas vihart), de amatőr vagyok hát istenem...
Két óra várakozás után aztán jöhetett az újabb Boarding, egészen kényelmesnek tűnő jó "single" helyek mellett mentem el, mire végül megérkeztem a 27A jelű ablak melletti üléshez egy három székes sorban. Persze a Brittish Airways-nél nincsenek rossz helyek, de miután kifejezetten kértem, hogy folyosó mellé rakjanak, egy kicsit duzzogva hámoztam át magam a kedves de annál testesebb amerikai házaspáron minden alkalommal wc-re menet. Sebaj, befejeztem Algernont - nagyon tetszett - aztán gondoltam ha már interkontinentális járat akkor próbáljuk ki az Entertainmentet. A pénzemééé. Na ennek lett az eredménye a Clash of the Titans, amiről nem hazudott nekem senki. Tényleg eszeveszett szar. Miután rólam van szó persze, pontosan tudtam, hogy lehetne ezt még megfejelni, így következett a Túl jó nő a csajom. A film csúcspontján egy igazán jó haverja borotválja le a főhős péniszét, sajnos elég hosszadalmas jelenet, az amcsi bácsi is nagyon nyújtogatta a nyakát, hogy mit nézek, gondolom irigy volt, hogy én előbb találtam meg a homopornót pedig az asszonyka már vagy egy órája csicsikál. Végül már csak 20 perc maradt a leszállásig, gondoltam hallgatok egy kis zenét, kiválaszottam Carl Cox-ot mivel már sok fesztivál plakáton láttam, de sajnos nem sokat tudtam meg a művészúrról mert ez a 20 perc nem volt elég ahhoz, hogy a "dobszólóból" elérjünk a zenéhez.
Miután persze a fent említett Londoni felhőszakadás két órával toldotta meg a 8 órás repülőutat, így egy kicsit elgémberedve érkeztem a Washington Dulles International Airport épületébe. A cuccomat simán megkaptam, így nem volt más hátra mint elevickélni a szállásig. Gondoltam persze ahhoz nem voltam eleget Londonban, hogy lord legyek, nem fogok már pénzért taxit hívni, így maradt a Flyer bus. Az információs pult már rég zárva volt, így körbejártam vagy négyszer mire sikerült megtalálnom a megállót, ahol is megállapítottam, hogy három perce elment. Nembaj, nembaj, hiszen a bro megmondta, hogy van még metrobus (ezek nem feltétlen a metróhoz visznek, hanem a Washington Metropolitan Area tartja fenn őket, mint megtudtam). Ipari méretű balfaszkodás után sikeresen megértettem, hogy hogy kell erre jegyet venni, ennek ellenére nem sikerült, de a sofőrnek elege volt belőlem úgyhogy elkövettem az első amerikai bliccelésem. Valami hasonlót sikerült a metróállomáson is elkövetni, bár mentségemre szóljon, hogy aki ezen a rendszeren 16 óra utazás után kiismeri magát annak respect. Mindenestre kezemben volt a jegy Rosyln-tól Greenbelt-ig és 45 perc alatt ott is voltam. Mivel megmondták, hogy innen már csak 10 perc séta a szállás kezdtem egész optimista lenni, de aztán kiderült, hogy fogalmam sincs, hogy merre 10 perc, úgyhogy tököm tele lévén nem kockáztattam hanem bevágódtam az első taxiba és egy tizesért hazavitettem magam. Így végül is itteni idő szerint éjjel fél egyre (otthon az fél hét) egy tompa puffanással sikerült is elfoglalnom jól megérdemelt kanapémat, de róla majd legközelebb.
Persze választhattam volna valami szebb szcénát is (például a képtől kicsit balra tomboló hatalmas vihart), de amatőr vagyok hát istenem...
Két óra várakozás után aztán jöhetett az újabb Boarding, egészen kényelmesnek tűnő jó "single" helyek mellett mentem el, mire végül megérkeztem a 27A jelű ablak melletti üléshez egy három székes sorban. Persze a Brittish Airways-nél nincsenek rossz helyek, de miután kifejezetten kértem, hogy folyosó mellé rakjanak, egy kicsit duzzogva hámoztam át magam a kedves de annál testesebb amerikai házaspáron minden alkalommal wc-re menet. Sebaj, befejeztem Algernont - nagyon tetszett - aztán gondoltam ha már interkontinentális járat akkor próbáljuk ki az Entertainmentet. A pénzemééé. Na ennek lett az eredménye a Clash of the Titans, amiről nem hazudott nekem senki. Tényleg eszeveszett szar. Miután rólam van szó persze, pontosan tudtam, hogy lehetne ezt még megfejelni, így következett a Túl jó nő a csajom. A film csúcspontján egy igazán jó haverja borotválja le a főhős péniszét, sajnos elég hosszadalmas jelenet, az amcsi bácsi is nagyon nyújtogatta a nyakát, hogy mit nézek, gondolom irigy volt, hogy én előbb találtam meg a homopornót pedig az asszonyka már vagy egy órája csicsikál. Végül már csak 20 perc maradt a leszállásig, gondoltam hallgatok egy kis zenét, kiválaszottam Carl Cox-ot mivel már sok fesztivál plakáton láttam, de sajnos nem sokat tudtam meg a művészúrról mert ez a 20 perc nem volt elég ahhoz, hogy a "dobszólóból" elérjünk a zenéhez.
Miután persze a fent említett Londoni felhőszakadás két órával toldotta meg a 8 órás repülőutat, így egy kicsit elgémberedve érkeztem a Washington Dulles International Airport épületébe. A cuccomat simán megkaptam, így nem volt más hátra mint elevickélni a szállásig. Gondoltam persze ahhoz nem voltam eleget Londonban, hogy lord legyek, nem fogok már pénzért taxit hívni, így maradt a Flyer bus. Az információs pult már rég zárva volt, így körbejártam vagy négyszer mire sikerült megtalálnom a megállót, ahol is megállapítottam, hogy három perce elment. Nembaj, nembaj, hiszen a bro megmondta, hogy van még metrobus (ezek nem feltétlen a metróhoz visznek, hanem a Washington Metropolitan Area tartja fenn őket, mint megtudtam). Ipari méretű balfaszkodás után sikeresen megértettem, hogy hogy kell erre jegyet venni, ennek ellenére nem sikerült, de a sofőrnek elege volt belőlem úgyhogy elkövettem az első amerikai bliccelésem. Valami hasonlót sikerült a metróállomáson is elkövetni, bár mentségemre szóljon, hogy aki ezen a rendszeren 16 óra utazás után kiismeri magát annak respect. Mindenestre kezemben volt a jegy Rosyln-tól Greenbelt-ig és 45 perc alatt ott is voltam. Mivel megmondták, hogy innen már csak 10 perc séta a szállás kezdtem egész optimista lenni, de aztán kiderült, hogy fogalmam sincs, hogy merre 10 perc, úgyhogy tököm tele lévén nem kockáztattam hanem bevágódtam az első taxiba és egy tizesért hazavitettem magam. Így végül is itteni idő szerint éjjel fél egyre (otthon az fél hét) egy tompa puffanással sikerült is elfoglalnom jól megérdemelt kanapémat, de róla majd legközelebb.
Bevezetés
Többen kérdezték a búcsúbulimon, hogy fogok-e blogot írni. Eleinte nem nagyon szerettem volna mert egy csomó idő és macera, meg amúgy is kit érdekel stb... Aztán később rájöttem, hogy valóban ez a legegyszerűbb módja annak, hogy mindent egyesével kelljen elmesélnem mindenkinek ráadásul megelőzhetem vele, hogy Decemberben mindenkivel végigrágjam 4 hónap történéseit, úgyhogy végül is úgy döntöttem, hogy ám legyen, legfeljebb majd jól nem olvassa senki:) Hogy meddig fog élni azt majd meglátjuk, gondolom a kezdeti küzdelmek után majd csúnyán elhétköznapiasodom és az már nem lesz érdekes, de addig is íme az én sztorim...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)