Az út

Na ez nem volt egy leányálom.  Hála égnek a becsekkolásnál a csávó hajlandó volt szemet hunyni a hét kilós súlyfeleslegem fölött (na nem rajtam, hanem a bőröndben), úgyhogy ezúttal megúsztam súlyfelár nélkül, pedig a kézitáskám is lehetett vagy 7-8 legalább. Azt is megtudtam, hogy egy fotóstáskát még fel lehet vinni a kézipoggyász mellé, így bár megtudtam kábé milyen lehet karácsonyfának lenni (hatalmas respect, sose szidok többet karácsonyfát) sikeresen feljutottam a gépre. Igaz a siker csak részleges mivel az övemet elfelejtettem visszavenni a fémdetektor után és a Csabáéktól kapott digitális képkeret is kiesett a táskámból (nyugiii, apu megy érte 20án) de a pajorizáció befejeztével legalább ott ültem a gépen. Szokásos fél óra késés után szokásos 2 óra 40 perc, elkezdtem olvasni a hugitól kapott könyvet (Virágot Algernonnak) és eléggé belefelejtkeztem, úgyhogy pillanatok alatt a Heathrow-n találtam magam.  Londonban persze újabb testüregmotozás - ezúttal a laptoptöltőm alsó része esett áldozatul - utána pedig az 5ös terminálon belül(!) vonat a B kapukhoz. Mivel éhes voltam itt büféztem egyet, amit csak azért írok le mert két féle ára volt mindennek, egy beülős meg egy fél fonttal olcsóbb nembeülős. Ez utóbbit csak azért nem értem, mert három méterre a helytől már kényelmes padok vannak kicsi asztalrésszel, úgyhogy a beülős nem egy nagy plusz. Miközben elmajszoltam a szendót kipróbáltam a fényképezőgépet ha már úgyis húzza a vállamat.

Persze választhattam volna valami szebb szcénát is (például a képtől kicsit balra tomboló hatalmas vihart), de amatőr vagyok hát istenem...

Két óra várakozás után aztán jöhetett az újabb Boarding, egészen kényelmesnek tűnő jó "single" helyek mellett mentem el, mire végül megérkeztem a 27A jelű ablak melletti üléshez egy három székes sorban. Persze a Brittish Airways-nél nincsenek rossz helyek, de miután kifejezetten kértem, hogy folyosó mellé rakjanak, egy kicsit duzzogva hámoztam át magam a kedves de annál testesebb amerikai házaspáron minden alkalommal wc-re menet. Sebaj, befejeztem Algernont - nagyon tetszett - aztán gondoltam ha már interkontinentális járat akkor próbáljuk ki az Entertainmentet. A pénzemééé. Na ennek lett az eredménye a Clash of the Titans, amiről nem hazudott nekem senki. Tényleg eszeveszett szar. Miután rólam van szó persze, pontosan tudtam, hogy lehetne ezt még megfejelni, így következett a Túl jó nő a csajom. A film csúcspontján egy igazán jó haverja borotválja le a főhős péniszét, sajnos elég hosszadalmas jelenet, az amcsi bácsi is nagyon nyújtogatta a nyakát, hogy mit nézek, gondolom irigy volt, hogy én előbb találtam meg a homopornót pedig az asszonyka már vagy egy órája csicsikál. Végül már csak 20 perc maradt a leszállásig, gondoltam hallgatok egy kis zenét, kiválaszottam Carl Cox-ot mivel már sok fesztivál plakáton láttam, de sajnos nem sokat tudtam meg a művészúrról mert ez a 20 perc nem volt elég ahhoz, hogy a "dobszólóból" elérjünk a zenéhez.

Miután persze a fent említett Londoni felhőszakadás két órával toldotta meg a 8 órás repülőutat, így egy kicsit elgémberedve érkeztem a Washington Dulles International Airport épületébe. A cuccomat simán megkaptam, így nem volt más hátra mint elevickélni a szállásig. Gondoltam persze ahhoz nem voltam eleget Londonban, hogy lord legyek, nem fogok már pénzért taxit hívni, így maradt a Flyer bus. Az információs pult már rég zárva volt, így körbejártam vagy négyszer mire sikerült megtalálnom a megállót, ahol is megállapítottam, hogy három perce elment. Nembaj, nembaj, hiszen a bro megmondta, hogy van még metrobus (ezek nem feltétlen a metróhoz visznek, hanem a Washington Metropolitan Area tartja fenn őket, mint megtudtam). Ipari méretű balfaszkodás után sikeresen megértettem, hogy hogy kell erre jegyet venni, ennek ellenére nem sikerült, de a sofőrnek elege volt belőlem úgyhogy elkövettem az első amerikai bliccelésem. Valami hasonlót sikerült a metróállomáson is elkövetni, bár mentségemre szóljon, hogy aki ezen a rendszeren 16 óra utazás után kiismeri magát annak respect. Mindenestre kezemben volt a jegy Rosyln-tól Greenbelt-ig és 45 perc alatt ott is voltam. Mivel megmondták, hogy innen már csak 10 perc séta a szállás kezdtem egész optimista lenni, de aztán kiderült, hogy fogalmam sincs, hogy merre 10 perc, úgyhogy tököm tele lévén nem kockáztattam hanem bevágódtam az első taxiba és egy tizesért hazavitettem magam. Így végül is itteni idő szerint éjjel fél egyre (otthon az fél hét) egy tompa puffanással sikerült is elfoglalnom jól megérdemelt kanapémat, de róla majd legközelebb.